KÖVESSE
Idő kérdése volt, hogy demokráciánk legsikeresebb szégyene mikor lép túl a szigorú politikai harc hatókörén, és hiteltelenné válik bármely személy vagy csoport. Az ilyen ideológiai ellenfelek „szélsőjobboldalinak” nevezésével a baloldal kiváló módszert talált a barátok és ellenségek közötti dialektikára, amelyet Carl Schmitt hirdetett, és ezzel legyőzhetetlen „antropológiai terrort” vált ki hívei körében. Minden szekta, hogy megteremtse a „tartozás érzését”, megkövetelve követőitől, hogy egyesüljenek egy közös egzisztenciális ellenség körül. És azzal, hogy politikai riválisait "szélsőjobbosnak" bélyegzi, a baloldal arra készteti híveit, hogy a konzervatív pártokat (még a legfélénkebbeket is) a média által könnyen megbélyegezhető, létező ellenségként érzékeljék.
hátborzongatóbb módszerekkel, mert addigra a jelzett politikai rivális megszűnt kellően emberi lenni, egyfajta madárijesztővé vált, amely kiváltja azt az "antropológiai terrort", amire Schmitt hivatkozott. Amint a politikai rivális dehumanizálódik, az elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy a dehumanizálást kiterjesztik minden követőjére vagy szimpatizánsaira. És a dehumanizálás minden olyan személyt vagy csoportot is magában foglalhat, amely kényelmetlen vagy kényelmetlen módon cselekszik. A neurotikus felfogás elszabadult paranoiává és boszorkányüldözéssé fajul majd, amely mindenhol felfedezi a „szélsőjobbosokat”, a „szélsőjobboldaliak” mindenütt gombaként szaporodó sokaságát az esős ősszel, amely magában foglalja a legkülönfélébb emberi elírásokat és céheket. És ez a növekvő tömeg formátlan tömeggé válik, amelynek kéréseit nem veszik figyelembe, tiltakozásait jogtalannak ítélik meg, akiknek szenvedése teljesen közömbös azok számára, akik időközben kiszorították őket erkölcsi szférájukból, szélsőjobboldali húsdaraboknak tekintve őket. méltatlan az empátia semmilyen formájára.
Ez a paranoiás mechanizmus manapság a kamionosok ellen megy. Holnap elterjed a gazdálkodók és állattenyésztők, a nyugdíjasok és a bizonytalan munkások ellen, egyszóval minden olyan csoport ellen, amely szembe mer menni a szakszervezetek által garantált utcai csenddel (persze csak akkor, ha a saját kormányuk). Azok, akik fel merik mondani az elszegényedésünket elősegítő fiskális megszorításokat, „ultrajobboldaliakká” válnak. Azokat, akik rámutatni mernek a villamos energia és az üzemanyag árának vágtató emelkedése pusztító hatásaira, „szélsőjobboldalinak” fogják bélyegezni. Aki fel meri árulni, hogy az alapvető szükségleti cikkek inflációja a bevásárlólistát a nélkülözések fájdalmas repertoárjává változtatja, azt „szélsőjobboldalinak” fogják jelölni. Azok, akik megfulladnak és nem tudnak megélni, mintegy varázsütésre „ultrajobboldaliakká” válnak. Hatalmas „ultrajobboldali” tömeg, amelyet a bárányok csendjében lehet zaklatni, kilakoltatásra ítélni, éhezni lehet.
